Vacsora szűrreál módra

Gondolom már a cím is eléggé sokat ígérő, hát még a vacsora milyen volt… :)) 3 évvel ezelőtt történt, néhány héttel azután, hogy beköltöztünk a házba. Forró, nagyon forró nyár volt, napközben még folyamatosan dolgoztunk az emeleti apartmanok kialakításán, reggel valamelyikünk elment a férjem édesapjáért, napközben munka, késő délután pedig visszavittük az öreget. Hazafelé tartva megálltunk a közelünkben lévő kisboltnál venni valamit, amikor is egy férjemnek ismerős férfi megkért minket, hogy segítsünk neki hazaszállítani a nagy zsák lisztet, miegymást amit vett. Természetesen igent mondtunk, bepakoltuk a kocsiba a cuccokat, majd a néhány kilométerrel arrébb levő kis néhány házas faluba vittük. Meglátott minket ennek a pasinak az édesapja, persze nem mehettünk sehová, maradjunk, menjünk beljebb, üljünk le… Az édesapát bizony keményen meggyötörte az élet, arcán nyomat hagyott mind a kemény munka, mind az alkohol is… ( itt ritkaság, részeg, dülöngélő alakokat látni ) Bementünk a kertbe, olyan kőből épített házat képzeljetek el, belső udvarral, körben is mindenféle épületek, nyári konyha, istálló, ez-az, a belső udvar nagy része lebetonozva, egy kerti csappal középen, néhány gránátalma, néhány virág, a régmúlt emlékei, amikor még asszony volt a háznál. Büszkén megmutatta a kis konyhát, a házat, majd kihúzott néhány fotelt az udvarra az asztal mellé, ami már amúgy is ott állt, hellyel kínált minket és mondta, hogy ne mozduljunk, nézelődjünk, érezzük magunkat otthon, hozz innivalót. Kicsit felálltam, elkezdtem nézelődni az udvarban, ahol döbbenten vettem észre a különböző helyekre eldobált, ledobált tálcákat ( nem ám műanyag!! szép, fényes, cirádás fémtálcákat ) edényeket, poharakat, evőeszközöket… fáradt pálinkagőzös éjszakák emlékei nyilván… Visszaültem a kedvesen összedobott “terasz garnitúrára”, kijött az öreg a sörrel közben és kijelentette, hogy vacsorát készít! Hallottam a konyhai zajokat, majd elkezdett sercegni a zsír is, öreg vendéglátónk közben valamit bőszen keresett, előbb csak a csörömpölés volt, majd egyre gyakoribbá váló káromkodás jelezte, hogy a keresés egyenlőre sikertelen. Egyszer csak megjelent vékony kis alakja az ajtóban, látszott, hogy megvan a keresett konyhai eszköz. Hittem én ezt, közben csak annyi történt, hogy öreg barátunk a megoldást lelte meg :))) méghozzá a kertben szétszórtan heverő, huncutul vándorló konyhai tárgyak között! Felkapott a földről egy míves tálcát és lelögybölte hideg vízzel a kert csapnál, majd elégedett mosollyal az arcán ismét megtámadta a konyhát! Az illatok, amik kifelé kúsztak a bágyadt estében, mennyei ígéreteket sutyorogtak a fülünkbe… na de könyörgöm!!! Most vette fel a tálcát a földről… meg még ki tudja milyen dolgokat és honnan vett elő… Megérkezett a “várva-várt” vacsoránk- zsírban sercegősre sütött friss burgonya, mely reggel még a földben volt, illatában és ízében pedig ott a föld,  sült hagyma és padlizsán, na meg uborkasaláta! Nem ám városiaknak való hámozóval megpucolva, hanem úgy ahogy a nagyanyám is csinálta, késsel, vastagon meghámozva, vastagra szelve, kis ecettel, sóval meghintve. Tányérokat is kaptunk, evőeszközt is, majd boldog és büszke mosollyal leült szemben velünk, úgy kínálta a házi kenyeret is tunkolásra. Tudtam, ha nem eszek, nem kóstolom meg, nagyon megbántom ezt a szerencsétlen kis embert, aki annyira büszke volt, hogy a város egyetlen “madjarica-ja” nála van vendégségben! 2x szedtem, életem egyik legfinomabb vacsorája volt, mindennek gyermekkor íze volt, olyan mint a messze távolban, a Messziéknél, a Felvidéken. Csodás este volt, kedves emberrel és megint tanulhattam valamit 🙂